Hangszerek

Az együttes tagjai XVI-XVII. Századi hangszerek kópiáin játszanak. E a hangszerek története megszólaltatásukat illetően az őskortól, formájukat illetően a XIII-XIV. századtól indul.
Az őskor embere is felfedezte az állati szarvak, és üreges fák ajakrezgetéssel való megszólaltatását, de az első mesterséges réz-fúvós hangszerek az ókorban születtek (római harsonák, trombiták).

A kézművesség fejlődésével egyre sokoldalúbb használatra lettek alkalmasak a trombiták. A XIII-XIV. századtól e hajlított csövű hangszerek – a korábbi hosszú egyenes építéssel ellentétben – könnyen szállíthatók lettek, így a katonaság és a hatalom legfontosabb jeladó és hírközlő eszközeivé váltak. A trombita, mint hatalmi szimbólum a XVII-XVIII. Századig megőrizte e szerepét, de a hangszeres zene térhódításával (a XVI. Századtól) mint zenekari és szólisztikus hangszer is előtérbe került. A XVII században – főként német területen – hihetetlen versengés alakult ki a trombitakészítők között. Az akkori Európa összes uralkodója rendelt trombitákat, hogy udvari pompáját trombitazenével, és az értékes hangszerek csillogásával mutathassa meg. Ezek a ma múzeumokban is látható hangszerek nem csak műkincsek, de megszólalásuk a ma embere számára is lenyűgöző, s igazolja a trombita fényes karrierjét.

A trombita furcsa rokona a cornetto (németül: zink), mely az állati szarv-formát megőrizve vált a XVI-XVII. Század egyik legkifinomultabb virtuóz hangszerévé. Fúvókája (mely jóval kisebb, mint a trombitáé) és kónikus csöve által megszólaltatása rézfúvó-technikával történik, de anyaga (ébenfa, rózsafa, bukszus, elefántcsont) és fogólyukai miatt a furulyák, fuvolák mellé soroljhatnánk. Éneklő, fényes hangja a templomi zene királyává avatta (főként Itáliában), de a XVII. Század elején – számos neves cornetto virtuóznak köszönhetően – e hangszer a canzona és szonáta műfaj egyik legfontosabb szereplője, és a szerzők igazán kedvelt hangszere volt.

A harsona szinte lényegi változás nélkül szerepel a zenetörténetben mintegy 600 éve. Közvetlen elődje a toló-trombita, nehézkessége miatt - az egész hangszert a befúvócsövön, mint tolókán mozgatva – nem bizonyult hosszú távon életképesnek, de az igény a mozgékony, kromatikus rézfúvós hangszerre megteremtette a mai rendszerű toló-harsonát. Ennek a megjelenése kb. az 1400-as évek végére tehető. Rendkívüli népszerűségét a XVI-XVII században a harsona annak köszönhette, hogy hangszíne szinte minden hangszercsoporttal kiválóan ötvöződött a vonósoktól az emberi hangon át a trombitákig.

Ebben az időben mint szóló- vagy kamarazenei hangszer – a világi udvarokban, kórus-szólamokat erősítő hangszerként – az egyházi zenében gyakorlatilag a zenei élet minden terén fontos szerepet játszott. A jól sikerült konstrukciónak köszönhetően kibővült a harsona-család. A tenor hangszert követte az alt és a basszus-harsona is. Így igen széles hangterjedelmével mint önálló hangszercsoport a harsona-együttes helyet követelt magának a zeneirodalomban. A három harsona, mint zenekari hangszer, főként az oratóriumokban három kórus szólam erősítésére szolgáltak, de Beethoven ötödik szimfóniája óta, mint önálló zenekari szólam is állandó szereplője lett a zenekari irodalomnak.